Debreceni Nagyerdőért Egyesület

Amikor én még fiatal voltam, csak egy Vigadó nevű épület, pontosabban vendéglátó ipari egység volt Debrecenben, mégpedig az, amelyik azóta is méltóságteljesen áll a Nagyerdei Gyógyfürdő ma már fedett új szárnya mellett.

Később aztán a Csónakázó tó partján megépült a másik, az Új Vigadó, valószínűleg ekkor kapta az eredeti Vigadó a Régi jelzőt. Mindenesetre az én emlékeimben csak a régi hely szerepel. Akkoriban – azaz a 60-as évek vége felé – nagyon sokszor megfordultunk ott, különösen a kerthelyiség zöld székein, és a táncparketten kedves barátnőimmel, osztálytársaimmal.

Mindig kellemes zene szólt, udvarias pincérek szolgálták fel az ételt és italt, és ugye, nem utolsósorban ismerkedni is lehetett ott. Sokszor a strandolás után egyenesen oda vettük az irányt, ez legfőképpen akkor történt, ha nem volt különösebb célunk – vagy ha úgy tetszik: „hátsó szándékunk” -, ám ha úgy gondoltuk, hogy esetleg megismerkedhetünk valakivel az este folyamán, akkor inkább hazaugrottunk, s átöltöztünk, mielőtt „bevetésre” indultunk. (tovább…)

(Kenyeres Ilona írása)

Nagyerdei visszaemlékezéseim sorából nem maradhat ki az a hely sem, amely utolsóként fogadja be városunk lakosait.

Ahol végleg megpihenhetnek az életben megfáradtak – és sajnos nemegyszer azok is, akik még nem is annyira fáradtak, és nem is igazán szeretnének pihenni, legalábbis nem ezen a helyen.

Mert itt a végső nyugalom vár mindenkit, akár akarja, akár nem. Ez a hely pedig ugyancsak a mi gyönyörű Nagyerdőnk része: a Debreceni Köztemető, benne egy, valljuk be, „nemszeretem” épülettel: a Krematóriummal.

Mint épület, szép – legalábbis a szakemberek szerint. Mert én legszívesebben soha nem néznék rá, soha nem mennék be a falai közé, de sajnos, ebben az egyben nem én döntök. Nem rajtam múlik, mikor kell felkeresnem – egyelőre még csak egykori rokonaim, barátaim, ismerőseim búcsúztatása alkalmából, aztán majd egyszer… de nem folytatom, hiszen mindenki tudja a mondat második részét.   (tovább…)

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik – az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal. (tovább…)

Nagyerdei visszaemlékezéseim következő helyszíne a Debreceni Klinikák, pontosabban annak az egyik osztálya.

A kép forrása: http://epiteszforum.hu

Az köztudott, hogy az egészségügyi intézményekről az embereknek általában nem a pozitív élmények villannak be legelőször. Természetesen nekem is voltak felejthető emlékeim a gyönyörű Nagyerdő sudár fái között elterülő klinikai épületekről, történetesen, amikor édesanyámat öt héten keresztül ápolták ezen a helyen. Személyes, és soha el nem felejthető élményeim közé tartozik viszont a fiam és a lányom születése, melyek örök életre kitörölhetetlen emlékeim maradnak, éppúgy, mint a saját, úgymond újjászületésem időpontja is. 

Az pedig 11 éves koromban történt, amikor is vakbélgyulladással kerültem be a gyermekklinika egyik kórtermébe. Igaz, nem a saját lábamon gyalogoltam odáig, hanem mentő vitt, ugyanis a vakbelem már a perforációhoz közeli állapotban volt. Akkor bizony nem nagyon tudtam szemügyre venni a hűs árnyat adó klinikai fákat, később azonban, a lábadozás napjaiban nagyon szívesen időztem a fák alatti padokon, családtagjaimmal, no és kis betegtársaimmal beszélgetve. (tovább…)

(Kenyeres Ilona írása)

A Nagyerdővel kapcsolatos emlékeim sorából semmiképpen sem hagyhatom ki azt az egy csodálatos évet, amelyet az akkori Biogal Gyógyszergyárban töltöttem – amikor még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. ..

Igaz, hogy egy szép kerek erdő közepén nem éppen egy gyógyszergyár képe villan fel  elsőnek a meséskönyveket lapozgató gyerekeknek – no és valljuk be őszintén, nekünk sem.  Na de ha már annak idején úgy döntöttek az ítészek, hogy egy ilyen vegyi üzemet pont erre a részre, a Nagyerdő szívébe, a klinikák szomszédságába telepítenek – feláldozva ezzel jó néhány szép és értékes fát, valamint az erdő csendjét, és tiszta levegőjét – akkor a városvédők és a természetszeretők szava sajnos nem sokat ér.  (tovább…)

Ha, Debrecenben tanulsz, írj egy verset vagy novellát a Nagyerdőről.

A Debreceni Nagyerdőért Egyesület irodalmi pályázatán még nyerhetsz is. Ha, általános, vagy középiskolába jársz Debrecenben, részt vehetsz a pályázaton. A nyeremények mellett talán fontosabb, hogy az írásod megjelenik az interneten, az egyesület oldalán, illetve blogján. Így nagyon sok emberhez eljut a versed vagy a novellád üzenete.

Aranyosi Ervin költő vezeti az öttagú zsűrit (Dancsházi B. László író, újságíró; Kovács Daniela költő; Majzik Ilona író, költő; Vasas Marianna költő), akik döntenek a beküldött pályamunkákról. Hat kategóriában hirdetnek győztest (külön az alsó tagozat, a felső tagozat, és a középiskola vers és novella kategóriában). (tovább…)

Előző visszaemlékezéseimben a régi jó Nagyerdei Strandról ejtettem néhány szót, most viszont arról írnék, hová is mentünk sokszor – különösen hét végén – amikor, sokszor csapatostul elhagytuk a medencék világát.

Két szórakozóhely is kínálta magát a napozásban és úszásban elfáradt ifjúságnak. Az első rögtön a Régi – később pedig a Csónakázó tó melletti Új – Vigadó, és kissé távolabb a Pálma Eszpresszó. A Pálma egyébként a kedvenc helyünk volt, máskor is felkerestük, nem csupán a strandról hazafelé menet. Emlékszem, amikor elballagtunk a Bethlenből – 1967-ben – első utunk ide vezetett. Igen kellemes, kulturált hely volt, udvarias kiszolgálással – ez a mai napig is így van egyébként, ám ami már sajnos nemigen tér vissza, az az élőzene varázsa. Akkoriban egy zongora, egy dob, egy gitár, s egy énekes már elég volt a jó hangulathoz. A tánczene hallatszott a teraszon is, ahol ugyancsak telt ház volt szép nyári estéken. (tovább…)

Legutóbbi visszaemlékezésemben kora gyermekkorom strandbéli kalandozásairól írtam, az alábbiakban pedig a kamaszkor emlékeit idézem fel.

Középiskolás koromban általában a barátnőimmel rohamoztuk meg a Nagyerdei strandot – pontosabban annak is a régi, békebeli, fából készült napozópadjait, melyeken jobb esetben akár tízen is elfértünk, szépen, szorosan, egymás mellé lapulva, mint a heringek a dobozban. Érdekes, akkoriban még nem kellett az UV-sugárzástól félni – mert nem is tudtak róla, gondolom, így aztán általában mindenféle naptej nélkül égtünk le a nap végére, aztán kenegethettük magunkat otthon a jó kis kimérős tejfellel. Istenem, de szép időszak is volt az! (tovább…)

(Kenyeres Ilona írása)

A debreceni, nagyerdei strand gyerekkorunkban fogalom volt számomra és a velem egy udvarban lakó Attila, Jutka és Kati számára.

Általában csak vasárnap jutottunk ki, természetesen szüleinkkel együtt – hiszen annak idején még nem volt szabad szombat, tehát csupán a hét utolsó napján áldozhattunk eme szenvedélyünknek, mégpedig a szokásos reggeli szentmise-penzum lerovása után. Már a strandlátogatást megelőző nap nagy izgalomban telt, hiszen tudtuk, milyen élmények várnak majd ránk vasárnap, így már szombat este elkezdtük a vajas kenyerek, a paprikák és a paradicsomok becsomagolását.

Másnap aztán, amint némi, jegypénztár előtti sorban állást követően beszabadulhattunk a felhőtlen, egész napos szórakozást nyújtó „objektum”-ba, már csak a Tejivót és a fagylaltos standokat kellett megcéloznunk. Az udvarban lakó gyerekekkel együtt – akik szintén az én szüleim gyámsága alatt álltak ezen a szép napon – kezdtük meg a rohangálást, melynek első állomása a kabinsor volt. (tovább…)

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban olyan házban laktunk az Eötvös utcán, ahol volt ugyan egy kis udvar, parányi virágoskerttel, ám az „erdőt” csupán egy szép nagy, az én szememben „égigérő” jegenyefa jelentette, amelyről időnként vadgalamb búgása hallatszott.

Egy kis gyerek számára azonban az egykori kis udvar és kert is hatalmasnak látszott, én is csak felnőtt fejjel konstatáltam, milyen parányi is volt igazából az, amit akkor óriásinak láttam.

Az igazi nagy élményt azonban az jelentette számomra, amikor vasárnaponként a szüleimmel – sőt időnként a nagyszüleim is csatlakoztak hozzánk -, felültünk arra a régi, békebeli, döcögős, Csapó utcai sárga villamosra, amelynek a peronjáról egy éles kanyarban akár ki is eshetett volna valaki, ha nem kapaszkodik erősen, és amely elvitt bennünket a jelenlegi Kossuth térig. Ott aztán átszálltunk a másik „tujára” (akkoriban ugyanis hivatalosan 7 villamos vonala volt Debrecennek), és azzal egészen az egykori Csónakázó tóig utaztunk. (tovább…)