(Kenyeres Ilona írása)
Gyerekkoromban olyan házban laktunk az Eötvös utcán, ahol volt ugyan egy kis udvar, parányi virágoskerttel, ám az „erdőt” csupán egy szép nagy, az én szememben „égigérő” jegenyefa jelentette, amelyről időnként vadgalamb búgása hallatszott.
Egy kis gyerek számára azonban az egykori kis udvar és kert is hatalmasnak látszott, én is csak felnőtt fejjel konstatáltam, milyen parányi is volt igazából az, amit akkor óriásinak láttam.
Az igazi nagy élményt azonban az jelentette számomra, amikor vasárnaponként a szüleimmel – sőt időnként a nagyszüleim is csatlakoztak hozzánk -, felültünk arra a régi, békebeli, döcögős, Csapó utcai sárga villamosra, amelynek a peronjáról egy éles kanyarban akár ki is eshetett volna valaki, ha nem kapaszkodik erősen, és amely elvitt bennünket a jelenlegi Kossuth térig. Ott aztán átszálltunk a másik „tujára” (akkoriban ugyanis hivatalosan 7 villamos vonala volt Debrecennek), és azzal egészen az egykori Csónakázó tóig utaztunk. (tovább…)