(Kenyeres Ilona írása)
Gyerekkoromban olyan házban laktunk az Eötvös utcán, ahol volt ugyan egy kis udvar, parányi virágoskerttel, ám az „erdőt” csupán egy szép nagy, az én szememben „égigérő” jegenyefa jelentette, amelyről időnként vadgalamb búgása hallatszott.
Egy kis gyerek számára azonban az egykori kis udvar és kert is hatalmasnak látszott, én is csak felnőtt fejjel konstatáltam, milyen parányi is volt igazából az, amit akkor óriásinak láttam.
Az igazi nagy élményt azonban az jelentette számomra, 
amikor vasárnaponként a szüleimmel – sőt időnként a nagyszüleim is csatlakoztak hozzánk -, felültünk arra a régi, békebeli, döcögős, Csapó utcai sárga villamosra, amelynek a peronjáról egy éles kanyarban akár ki is eshetett volna valaki, ha nem kapaszkodik erősen, és amely elvitt bennünket a jelenlegi Kossuth térig. Ott aztán átszálltunk a másik „tujára” (akkoriban ugyanis hivatalosan 7 villamos vonala volt Debrecennek), és azzal egészen az egykori Csónakázó tóig utaztunk.
Gyönyörű volt az a környezet, ahol akkoriban még az Új Vigadó épülete meg sem volt, hiszen az jóval később, 1970-ben épült. Akkor még csupán a tó nyújtotta azt a felejthetetlen látványt, ami miatt már érdemes volt kirándulni a Nagyerdőre.
Ilyenkor sokáig üldögéltünk a tó körüli egyik padon, és csak bámultuk a víz fodrozódását. A Krematóriumig vezető gyönyörű – bár a mostaninál még alacsonyabb – fasor már akkoriban is kellemes árnyékot vetett az útra, amelyen autók még nemigen közlekedtek, elvétve talán egy-egy biciklis tekert el a sétáló kirándulók mellett.
A régi Stadionban természetesen akkoriban is zajlottak focimeccsek és az 1958-ban átadott Állatkert, majd két évvel később a Vidámpark is tárt kapukkal várta az odalátogatókat. A legnagyobb élmény azonban mégis a május elsejei felvonulások utáni majális volt, ahol a hosszú gyaloglás után szüleinkkel együtt megpihenhettünk, én meg játszhattam a többi, hasonló korú gyerekkel abban a számunkra mesebeli nagy-nagy kerek erdőben, ami óriási fáival Debrecen szíve, tüdeje: a Nagyerdő volt.
Talán nem véletlen, hogy később, amikor már színházba járó lettem, egyik legkedvesebb operettem Lehár Ferenc, a Cigányszerelem című műve lett. Ebben hangzik el ugyanis az a máig is sokat játszott nóta, mely szerint: „Messze a Nagyerdő, messze száll a felhő, messze megyek édes rózsám tetőled”.
Én mindig is hittem, hogy a dalszerzőt csakis a mi Nagyerdőnk ihlethette meg…
Kommentek