Debreceni Nagyerdőért Egyesület

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik – az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal. (tovább…)