Vidámparki vidámságok

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik – az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal.

No és ott volt az Elvarázsolt Kastély a görbe tükreivel, amelyekben hol kövérnek, hol iszonyatos soványnak látszottunk. Aztán az a bizonyos folyosó, amelyen áthaladva teljesen orvul egyszer csak egy rejtélyes lyukból levegőt fújtak a lányok szoknyája alá! Azt azért megfigyeltük – igaz, csak miután már pórul jártunk – , hogy a nadrágban sétáló lányok alatt érdekes módon nem kapcsolt be ez a fúvó gépezet.

Később már a gyerekeimmel jártam kint párszor a Vidámparkban, ahol egy idő után a fiam komoly szolgálatot is teljesített – mint úttörővasutas. Éppúgy, mint a nagyoknál: sapka, síp, tárcsa, táska és jegylyukasztó, mindezek a kellékek megvoltak a gyerek vasutasoknál is. Egy alkalommal ugyancsak szolgálatban volt a fiam, amikor egy ismerős házaspár a kislányával loholt a már indulásra készülő vonat felé, s megkértek, nem járnék-e közben a vasutas „úr”-nál, hogy tekintsen el most az egyszer a jegyek felmutatásától, ugyanis nem volt már idejük megvenni azokat.

Emlékszem, hogy a fiam igencsak fejcsóválva vette tudomásul a protekciós utasok kérését, és kizárólag csak rám való tekintettel nézte el ezt a renitens magatartást… Azóta sem lehet „lekenyerezni”…