(Kenyeres Ilona írása)
Másnap aztán, amint némi, jegypénztár előtti sorban állást követően beszabadulhattunk a felhőtlen, egész napos szórakozást nyújtó „objektum”-ba, már csak a Tejivót és a fagylaltos standokat kellett megcéloznunk. Az udvarban lakó gyerekekkel együtt – akik szintén az én szüleim gyámsága alatt álltak ezen a szép napon – kezdtük meg a rohangálást, melynek első állomása a kabinsor volt.
Alig vártuk, hogy végre valahonnan előkerüljön a fehér köpenyes kabinos néni, aki által megnyílik a mennyország kapuja, azaz a parányi, ülőrésszel is ellátott kabin ajtaja, ahol pár másodperc alatt át is öltöztünk, és már rohantunk is a gyerekmedencébe. Akkoriban még nem tudtam úszni, így vagy egy kerek úszógumi segítségével, vagy egy Csehszlovákiából, a rokonlátogatásaink alkalmával hozott gyönyörű felfújható krokodil hátán kezdtem meg a pancsolást.
A hangosbemondóból hallatszó tánczenét időnként megszakította egy-egy személyes „üzenet”, mely szerint Pistát Éva, vagy Máriát Géza várja a bejáratnál, esetleg a meleg- vagy hideg vizes, netán a hullámmedencénél. Néha bizony az is előfordult, hogy egy elkallódott kisgyerek várta megszeppenve a stúdiónál a rá nem éppen megfelelően vigyázó felnőtt hozzátartozóját, vagy éppen a szülő kereste kétségbeesetten a gyereket, aki valamilyen úton-módon kicsúszott a fennhatósága alól.
De szerencsére soha nem volt komolyabb baj, mindenki épségben előkerült, és nagy egyetértésben hallgatták tovább a teljes hangerővel sugárzott egykori slágert: a Pancsoló kislányt…
