Középiskolás koromban általában a barátnőimmel rohamoztuk meg a Nagyerdei strandot – pontosabban annak is a régi, békebeli, fából készült napozópadjait, melyeken jobb esetben akár tízen is elfértünk, szépen, szorosan, egymás mellé lapulva, mint a heringek a dobozban. Érdekes, akkoriban még nem kellett az UV-sugárzástól félni – mert nem is tudtak róla, gondolom, így aztán általában mindenféle naptej nélkül égtünk le a nap végére, aztán kenegethettük magunkat otthon a jó kis kimérős tejfellel. Istenem, de szép időszak is volt az!
Akkoriban már tudtam úszni , legalábbis Lamp Karcsi bácsi megtanított, ám a négyméteres medencébe – melynek partjáról iskolatársam, Milbik Kálmán műugró csodálatos fejeseit csodáltuk – nem mertem egyedül bemenni. Ennek oka az volt, hogy édesanyám mindig rettenetesen aggódott értem, így az úszóleckék alkalmával is ott állt a medence szélén, hogyha szükséges, utánam ugrik, és kiment a vízből – ebben csak az volt a még meghatóbb, hogy ő viszont egyáltalán nem tudott úszni. Ebből kifolyólag talán nem csoda, ha miután szinte belém nevelte a víz iránti félelmet, csak minimum öt fiú kíséretében mertem bemerészkedni a négyméteres medencébe. Hála Istennek, általában mindig volt ennyi fiú a környezetemben.
A táskarádiókból Zorán akkori nagy slágerei, a Fehér sziklák, és a Mi fáj című örökzöldek szóltak, miközben mi egyik napozópadról a másikra ugrándoztunk, mikor hol volt éppen üresedés. Emlékszem, egyszer hirtelen eleredt az eső, persze csak amolyan nyári zápor volt az, mint amilyenről Dobos Attila és Mary Zsuzsi énekelt, mi azonban egyből a meleg vizes medence felé vettük az irányt mondván, ha felül hideg esik a fejünkre, legalább alattunk legyen meleg a víz.
A társaságban lévő fiúk egyike egy hirtelen ötlettől vezérelve kikapta az egyik hatalmas napernyőt a tartójából, s azzal együtt futott velünk a meleg vizes medence felé, nyomában a nála kevésbé gyorsan futó – ám bizonyára a vízben sokkal tempósabb – úszómesterrel, akinek némi közelharc árán végül is sikerült visszaszereznie az esernyőként funkcionáló napernyőt a renitens társaságtól – akik mi voltunk.
Fiatalon, boldogan, szemtelenül – vagy inkább szemtelenül fiatalon…
Kenyeres Ilona
